Rólam
Földrajz–német szakos tanárként végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Később pszichológiai tanácsadói és life coach képzésben vettem részt, családállítást, valamint művészetterápiás szemléletű megközelítést tanultam.
Húszéves korom óta része az életemnek az önismereti munka. Ennyi idő alatt volt alkalmam megtapasztalni azt is, milyen felszabadító, amikor hirtelen megértünk magunkból valamit, és azt is, hogy egy felismerés önmagában még meglepően kevés dolgot intéz el helyettünk. Azóta is rendszeresen végzek saját önismereti munkát, emellett évek óta meditálok. Fontos számomra, hogy miközben másokat önvizsgálatra hívok, a saját működésem se kerüljön vakfoltba.
A segítői munka iránti érdeklődésem régebbi annál, mint hogy szakmát kezdtem volna építeni belőle. Sokáig egyszerűen az érdekelt, hogyan jutunk ugyanoda újra és újra, mit nem veszünk észre abból, ami kívülről már szinte látható, és mi történik, amikor egyszer csak mi is meglátjuk. Ez persze még nem szakmai tudás. Legfeljebb jó kiindulópont.
A természetes érdeklődés mellé keretek kerültek.
A szakmai képzéseim egyik fontos hozadéka az volt, hogy a természetes érdeklődés mellé keretek kerültek. Megtanultam kérdezni, fókuszt tartani, különbséget tenni aközött, amit tudok, amit feltételezek és amit a másik mond el a saját tapasztalatáról. Ugyanilyen fontos volt megtanulnom, hol ér véget az én dolgom. A segítői munka ettől számomra nem kevésbé személyes lett, hanem pontosabb.
Különböző szakmai megközelítésekből tanultam, és ma sem érzem szükségét annak, hogy egyetlen elméletből próbáljak mindent megérteni. A coachingot, a családállítást és az alkotói munkát a saját szakmai kereteiken belül tanultam meg, és fontosnak tartom érteni azt a gondolkodást is, amelyből egy-egy módszer született. Közben egyik módszertől sem várom, hogy önmagában teljes magyarázatot adjon arra, ami velünk történik. Számomra az integratív szemlélet egyik lényeges része éppen az, hogy több nézőpont férhet meg egymás mellett anélkül, hogy összemosnám őket.
A családállítással először saját önismereti munkámban találkoztam, és meglehetősen hamar zavarba is hozott. Képviselőként többször éltem át, hogy úgy jelentek meg bennem testi érzetek, gondolatok vagy mozdulatok, hogy előtte semmit nem tudtam arról, akit képviseltem; később pedig az állító számára ezeknek nagyon konkrét jelentésük volt. A saját állításaimban is történtek olyan dolgok, amelyek váratlanul pontosan érintettek meg, és volt olyan állítás, amely után egy régóta halogatott döntés bennem valóban mozgásba lendült. Nem tudom biztosan, mi hozza létre ezeket a jelenségeket. Azt viszont tudom, hogy megtapasztaltam őket, elég jelentősek voltak ahhoz, hogy ne intézzem el őket egy vállrándítással, és elég érdekesek ahhoz, hogy meg akarjam érteni, hogyan lehet ezzel a módszerrel szakmailag dolgozni. Részben ezért tanultam meg családállítást.
Az alkotás egészen máshonnan érkezett. Gyerekkoromban természetes volt számomra, hogy rajzolok és festek, aztán hosszú időre háttérbe került. Amikor felnőttként művészetterápiás munkában újra találkoztam vele, sokkal jobban érdekelt az alkotás folyamata annál, mint hogy mit lehet „kiolvasni” egy elkészült képből. Mi történik addig, amíg valami megszületik? Mit választok, mit kerülök, mit kezdek azzal, ami egészen más lesz, mint aminek elképzeltem? Az alkotás számomra ezen a ponton lett több annál, mint amit egyszerűen szeretek csinálni: egy másik módja lett annak is, ahogyan gondolkodni tudok.
Ha végignézek a szakmai hátteremen, nem látok benne egyetlen szép, egyenes vonalat, és nem is szeretnék utólag rajzolni egyet.
Nem hiszem, hogy szükség lenne egy olyan történetet szerkeszteni belőle, amelyben minden korábbi állomásról utólag kiderül, hogy pontosan ide vezetett.