Amikor az alkotás isaz önismeret része
Az önismereti alkotófolyamatban rajzzal, festéssel, kollázzsal, képekkel, színekkel, formákkal és kreatív írással is dolgozhatunk. Az elkészült alkotás mellett maga az alkotói folyamat is része a munkának: az, ahogyan választasz, elindulsz, változtatsz, elakadsz vagy éppen eltérsz attól, amit eredetileg elképzeltél.
Egyénileg a saját kérdéseddel dolgozhatsz, a csoportos műhelyeknek előre meghirdetett témájuk van. Művészeti előképzettség egyikhez sem szükséges.
Mi történik alkotás közben?
Egy üres lap egészen egyszerű helyzetnek tűnik, amíg nem nekünk kell eldöntenünk, mi kerüljön rá.
Van, aki hosszú ideig nézi, mert szeretné jól elkezdeni. Más rögtön nekilát, aztán egyszer csak megtorpan annál a résznél, amelyik nem úgy sikerült, ahogyan elképzelte. Valaki gond nélkül átfesti, letakarja vagy újrakezdi, más sokáig próbálja megmenteni az eredeti elképzelést; és olyan is van, aki munka közben veszi észre, hogy egészen mást készít, mint amit induláskor tervezett.
Engem ezek a pillanatok éppúgy érdekelnek, mint maga az alkotás, mert közben valós időben történik valami: választasz, bizonytalanná válsz, döntesz, ragaszkodsz, változtatsz, kockáztatsz, elengedsz valamit vagy újrakezded. Nem utólag próbáljuk felidézni, hogyan működtél egy helyzetben; ott van előttünk maga a folyamat.
Az anyagok ezt még tovább árnyalják. Egészen más élmény egy ceruza pontos vonalával dolgozni, festékkel rétegezni, képeket kiválasztani és egymás mellé rendezni, vagy valamit úgy felragasztani, hogy utána már nem lehet egyszerűen visszacsinálni. Az, hogy mihez nyúlsz szívesen, mitől idegenkedsz, mennyi szabadságot engedsz magadnak, vagy mit kezdesz azzal, amikor az anyag nem egészen azt csinálja, amit szeretnél, szintén része annak, amivel dolgozhatunk.
Alkotás közben nem egy képet próbálunk megfejteni. Egy folyamat válik megfigyelhetővé.
És ebből hogyan lesz önismeret?
Attól még, hogy valaki háromszor átfestett egy részletet, nem tudjuk, mit jelent számára. Lehet, hogy egyszerűen nem tetszett neki. Lehet, hogy bosszantotta, hogy nem azt kapta, amit elképzelt. Lehet, hogy éppen ott történt valami, aminek már köze van ahhoz a kérdéshez, amellyel érkezett.
Ezért nem azzal dolgozom, hogy egy színhez, formához vagy mozdulathoz előre elkészített jelentést rendelek, hanem azzal, ami az alkotás során ténylegesen történt. Ha azt látom, hogy egy ponton hosszú időre megálltál, visszahozhatom ezt: mi történt ott? Ha egy részletet sokszor megváltoztattál, érdekelni fog, miért volt olyan nehéz békén hagyni. Ha valamivel meglepően könnyen végeztél, miközben előtte azt mondtad, hogy ezt biztosan nem fogod tudni megcsinálni, annak is érdemes utánamenni.
Közben te is hozod azt, amit én kívülről nem láthatok: hogy mire gondoltál, milyen érzés jelent meg benned, mi jutott eszedbe egy színről vagy képről, miért lett fontos egy apró részlet, és mit ismertél fel abból, ami történt.
Így egy alkotás közbeni helyzetből egyszer csak olyan kérdés lehet, amelynek már kevés köze van a papírhoz: miért olyan fontos előre tudnom, hová fogok megérkezni; mit csinálok, amikor valami nem az elképzeléseim szerint alakul; honnan tudom, hogy valami már elég jó; és hol találkozom ugyanezzel a saját hétköznapjaimban?
Számomra itt van ennek a munkának az egyik legérdekesebb pontja. Nem kell minden ecsetvonás mögött jelentést keresni, de azt sem kell elintézni azzal, hogy „csak egy kép”. Ami közben történik, abból lehet kérdés, a kérdésből felismerés, a felismerésből pedig egy újabb irány, amelyet tovább lehet vizsgálni.
Egyénileg vagy csoportban.
Egyéni alkotófolyamat
Egyénileg nincs előre kijelölt témád. Azzal érkezel, ami éppen foglalkoztat, én pedig ehhez választom meg a feladatot, az eszközöket és azt, hogyan építsük fel az alkalmat.
Előfordulhat, hogy imaginációval vagy rövid ráhangolódással kezdünk, majd abból indulsz tovább az alkotásban; máskor rögtön az anyagokkal dolgozunk. Nem szükséges végig csendben maradnod, és az sem szabály, hogy minden mozdulatot azonnal megbeszéljünk. Ha valahol érdemes megállni, megállunk. Ha az a fontosabb, hogy ne törjük meg azt, amiben benne vagy, hagyom továbbmenni.
Ettől az egyéni munka ritmusa meglehetősen szabad lehet: beszélgetésből indulunk, alkotsz, közben felmerül valami, beszélünk róla, visszatérsz a munkához, megváltoztatsz valamit, majd a végén lehet, hogy egészen más helyről nézel rá arra a kérdésre, amellyel az elején leültünk.
Itt egy ember folyamatát követem végig, ezért olyan apró változásoknak is jut figyelem, amelyek egy csoportban könnyebben elsikkadnának.
Csoportos alkotóműhelyek
A csoportban más a kiindulópont: egy előre meghirdetett témával dolgozunk. Ilyen volt például a „Mi akadályoz? – Mi támogat?” kérdéspár, amelyhez két egymásra épülő alkotói folyamat kapcsolódott.
A közös ráhangolódás után mindenki a saját munkájával halad, majd időt hagyunk arra is, hogy aki szeretné, megmutassa, mi született, és elmondja, mi történt vele közben. Itt már nemcsak az én megfigyeléseim kerülhetnek mellé: a többiek is elmondhatják, mi ragadja meg őket, mit látnak, milyen gondolatot vagy érzést indít el bennük az alkotás.
Ez nem közös képelemzés. Nagy különbség van aközött, hogy valaki azt mondja: „ez a kép azt jelenti, hogy…”, vagy azt: „amikor ezt nézem, nekem az tűnik fel…”. Az utóbbi egy újabb nézőpont, amelyet a kép készítője használhat, továbbgondolhat vagy akár félre is tehet.
A csoport ereje számomra ebben a sokféleségben van. Ugyanaz a kérdés kerül öt-hat ember elé, mégis egészen különböző utak, képek és jelentések születnek belőle; és időnként éppen valaki más megoldása vagy mondata mozdít meg bennünk valamit, amire egyedül nem gondoltunk volna.
A megosztás önkéntes, ami a csoportban elhangzik, bizalmas.
Nem.
Művészeti előképzettségre nincs szükség, és az sem baj, ha utoljára az iskolában volt ecset a kezedben. Nem rajzórára érkezel: itt az alkotás eszköz, nem teljesítmény.
Néha egy piros folt éppen elég. Máskor egy egész lap kevés.
érleli a kivit.